11/09/2026
„Persze, ezért is mi vagyunk a hibásak.”
Ezt egy olyan videóm alá kommentelték férfiak, amiben arról beszéltem, milyen egymásnak ellentmondó elvárásokkal találkoznak a nők.
Legyél szexi, de ne legyél közönséges. Legyél határozott, de ne legyél „férfias”. Építs karriert, de közben legyél tökéletes anya. Maradj otthon a gyerekkel, de ne legyél „eltartott”. Adj magadra, de nehogy látszódjon, mennyi energiát fordítasz rá.
A videóban nem mondtam, hogy mindezért a férfiak felelősek.
Egyetlen kommentből természetesen nem lehet megállapítani, miért reagált így valaki. Lehet, hogy korábbi, férfiakat általánosító tartalmak tapasztalata miatt már eleve védekezőbben érkezett a témához. Lehet, hogy a példáimat hallotta implicit kritikának. Lehetett irónia, félreértés vagy egyszerű indulat is.
Pszichológusként nem szeretnék egy mondatból motivációt tulajdonítani valakinek. Azt viszont érdemes megfigyelni, mit csinál egy ilyen mondat a beszélgetéssel.
A téma eredetileg a nőket érő, sokszor teljesíthetetlen elvárásokról szólt. A komment után viszont már arról kezdünk beszélni, hogy a férfiakat vajon igazságtalanul hibáztatják-e. Vagyis a fókusz elmozdul a bemutatott tapasztalatról egy feltételezett vád felé, függetlenül attól, hogy ez elhangzott-e.
Közben pedig fontos lenne arról is beszélni, hogy ezeket az elvárásokat egyáltalán nem csak férfiak közvetítik.
Sőt, sokszor éppen más nők kérik számon a legszigorúbban, hogyan kellene egy nőnek kinéznie, viselkednie, dolgoznia, szeretnie, öregednie vagy anyának lennie.
Gyakran nők minősítik egymás testét. Nők szégyenítik meg egymást a szexualitásuk miatt. Nők mondják más anyákra, hogy önzők, mert dolgoznak, vagy igénytelenek és lusták, mert nem dolgoznak. Nők neveznek egy másik nőt túl soknak, túl hangosnak, túl kihívónak vagy éppen nem elég nőiesnek.
Nem azért, mert a nők természetüknél fogva rosszindulatúbbak lennének. Hanem azért, mert a társadalmi elvárásokat nemcsak elszenvedjük: meg is tanuljuk őket.
Az internalizáció során a kívülről érkező szabály lassan belső mércévé válik. Egy idő után már nemcsak saját magunkat mérjük hozzá, hanem más nőket is.
Aki egész életében azt tanulta, hogy egy jó anya mindenét feláldozza, könnyen önzőnek láthatja azt, aki segítséget kér, pihen vagy időt szán önmagára. Aki azt tanulta, hogy egy nő értékét a külseje adja, nemcsak önmagát fogja folyamatosan ellenőrizni, hanem más nők testét is. Aki biztonságot és elfogadást kapott azért, mert csendes, alkalmazkodó és „könnyen kezelhető” volt, annak egy határozott nő viselkedése akár fenyegetőnek vagy túlzónak is tűnhet.
És az is megtörténhet, hogy egy másik nő szabadsága azért kelt bennünk feszültséget, mert megkérdőjelezi azokat az áldozatokat, amiket mi magunk szükségszerűnek hittünk.
Ha én rengeteget adtam fel azért, hogy megfeleljek egy szabálynak, fájdalmas lehet azt látni, hogy valaki más nem hajlandó ugyanezt megtenni. Ilyenkor könnyebb lehet az ő döntését helytelennek minősíteni, mint feltenni magunknak a kérdést:
Nekem valóban muszáj volt így élnem?
Ez tehát nem egyszerűen arról szól, hogy „a férfiak hibásak” vagy „a nők egymás legnagyobb ellenségei”. Egy társadalmi elvárásrendszert férfiak és nők, családok, munkahelyek, közösségek és a média együtt tarthatnak életben. Sokszor úgy, hogy közben észre sem vesszük, hogy már mi magunk adjuk tovább azt, amitől korábban mi is szenvedtünk.
Az empátia nem a bűnösség beismerése. Az önvizsgálat pedig nem önvád. A kérdés nem az, hogy végül melyik nemet nevezzük ki hibásnak.
Az a kérdés, hogy felismerjük-e, amikor mi magunk válunk egy olyan szabály őrévé, ami bennünket is korlátozott, és akarjuk ezt a szabályt leverni másokon.
Ha pedig kíváncsi vagy, benned milyen nőiséggel kapcsolatos szabályok élnek tovább, és melyek azok, amiket nem is te választottál, ezzel is foglalkozunk a Pszichosztori Klub Női önazonosság kurzusában.
Nem egy újabb útmutatót kapsz arról, hogyan kellene nőnek lenned. Inkább teret ahhoz, hogy végre te dönthesd el.
Szeptember 14-től elérhető.
Infók itt: https://pszichosztoriklub.hu/noi-onazonossag
