04/06/2026
# A test
# # Július 6. 1992.
Az est lassan leszállt. A sötétlő eget ezüstös, fakó csillagok fedték. A telihold pedig ott magasodott a közeli erdő lombjai közt. A tábortűz vidáman pattogott. A levegőben szürke füst szállingózott, és a fűből tücskök dallama szólt.
Lassan mindenki elhelyezkedett a tűz körül. Hatan voltak. Hat jó barát. Damion, annak legjobb barátja, Colle, annak felesége, Courtney, és még három közös barátjuk: Fabricio, Karina és Jordan.
Sütögettek, amihez sört vagy Pepsit bontottak. Terepmintás sátraik nem messze álltak.
– Szuper itt lenni. Klassz a tábor, az idő is kellemes – hangoztatta Courtney.
– Igen, csak a fránya szúnyogok – vakarózott Colle.
– A tűz majd elriasztja őket – dörmögte egy falat kenyérrel a szájában Jordan.
– Hallgatag vagy, Damion. Jól vagy? – érdeklődött tőle Colle.
Damion a tüzet nézte. Szeme torz arcokat vélt felfedezni a parázsban, de amikor pislogott, már csak a parazsat látta. Bár csak harminchét éves volt, arca beesett és megviselt volt.
– Húsz éve nem táboroztam – mondta inkább magának, mint a többieknek.
A hallgatóság felkapta a fejét, kivéve Collét.
– Tudom, hogy legutóbb, amikor tizenhét éves korodban táboroztál, történt valami. Bár soha nem mesélted el.
Kis ideig csak a tűz ritmikus pattogása és a természet hangjai hallatszottak.
– Barátok közt vagy. Velünk megoszthatod. Hátha segít.
Damion Colléra emelte zöldeskék szemét.
– Rajta, Damion. Tudod, hogy bennünk megbízhatsz. Ha netán tettél is valamit, nem ítélkezünk. Mi sem vagyunk ma született báránykák – hangsúlyozta Karina.
Fabricio is bólintott.
Damion közben kiitta a Pepsijét, és a közelben lévő tavat figyelte, amelynek felszínén a telihold tükörképe fodrozódott.
– Nem vagyok biztos benne, hogy elhiszitek majd.
Átlagos táborozásnak indult. Nyolc középiskolás fiatal. Hasonló tábor volt az is. Akkor sátoroztunk először. Izgultunk. De a szüleinknek hála, alaposan felkészültünk.
Damion itt szünetet tartott.
– De arra, ami történt, senki fia nem készíthetett fel minket. A negyedik napon kezdődött, és egyúttal akkor is ért véget minden.
Kora este volt. Mindenki a tábortűznél töltötte az idejét. De én sétára vágytam. Kicsit fájt a fejem. Egyedül mentem. A tó felé vettem az irányt. Már távolról is gyönyörű volt a víz. Gondoltam, meg is mártózom benne.
Mikor odaértem, minden csendes és normális volt. A vizet néztem. Nyugodt volt. Távolról hallottam, ahogy a többiek találóskérdésekkel mulatják az időt. Elmosolyodtam.
Akkor láttam meg.
Egy test úszott a vízfelszín alatt.
Megdermedtem.
Újra odanéztem.
Ott volt.
Gondolkodás nélkül a vízbe ugrottam. Nemsokkal később félig kiemeltem a testet. Merev és hideg volt. Már vittem volna ki a vízből, mikor...
Damion elharapta a mondatot.
Mindenki feszülten figyelte. Damion viszont sokáig képtelen volt folytatni. Arca elsápadt. Mikor újra megszólalt, hangja folytottan csengett.
– Tekintetem a test arcára tévedt. Én... én voltam. Magamat láttam.
Dermesztő csend következett.
A kis társaság sorra kapta fel a fejét. Courtney remegett.
– Ijedtemben nyomban elengedtem a testet, ami így lassan újra lemerült. Kapkodtam a levegőt. Testemet átjárta az iszonyat. Nem ért***em. Teljesen józan voltam. De akkor egyre csak arra gondoltam, hogy megőrültem.
Szólni akartam a többieknek, de a szó a torkomon akadt.
Kiérve a vízből, újra odanéztem. Azt remélve, hogy nem lesz ott semmi.
Azonban ott volt.
Visszamentem a táborba. Igyekeztem normálisan viselkedni. Rögtön megittam két palack sört. De egy falat sem csúszott le a torkomon. Korán lefeküdtem, és gondolom, az érzelmi sokknak köszönhetően gyorsan elnyomott az álom.
De vérfagyasztó sikoltások kúsztak be az álomvilágba.
Amikor kinyitottam a szemem, egy idegen pasast láttam. Felettem állt. Majd ütni kezdett. Sötét volt, így alig láttam valamit. Utána tűnt fel, hogy egy evezővel ütlegel.
Damion ismét csendbe burkolózott.
Karina reflexből a környéket pásztázta.
– Az akkori egyik ott lévő barátom pszichopata fivére támadt ránk. Titokban követett minket. Figyelt bennünket. Majd miután elaludtunk, lecsapott.
Gyűlölte a testvérét. Mert szerinte a testvére volt a szüleik kedvence. Ő pedig nem érdekelte őket. Problémás volt, börtönben is ült. De ilyesmire senki nem gondolt.
– Mi történt utána? – kérdezte Colle.
– Hosszú ideig tartott. Nem állt le. Négy barátomat agyonverte. Köztük a saját testvérét. Mi, többiek az életünkért küzdöttünk. Ha a közelben lévő sátorozók nem hallják meg a sikolyokat, ha nem jönnek segíteni...
Nem állt volna le.
Hiába voltunk többen. Meglepett minket. És ha még nem láttatok egy tomboló pszichopata őrültet, akkor nem is érthetitek.
Kis ideig hallgattak.
A tűz még mindig pattogott.
– De és a test a tóban? – nézett rá Jordan.
– A vízbe fojtott engem – folytatta csendesen. – Végül viszont sikerült újraéleszteniük. Így maradtam életben. Azóta van víziszonyom. Álmaimban ma is látom azt a testet. Ahogy ott úszik.
Colle megértően bólintott.
– Kérdezgettem a rendőröket a másik testről, de persze azt mondták, hogy nem volt másik test a vízben. Azóta sem értem.
– Talán nem is kell – fűzte hozzá tőle szokatlanul komoly hangon Fabricio.
– Mi lett vele? – t***e fel a kérdést Karina.
– Öt éve kivégezték.
Damion tekintete megállt az ezüstösen gyöngyöző tó felszínén.
Hideglelés rázta meg, mikor mintha egy test árnyéka rajzolódott volna ki a vízben.
– Hozok még sört – rántotta vissza a valóságba Colle hangja.
