07/07/2026
Az, hogy valaki vegyész, legalább annyira menő, mint ha rocksztár lenne, szerintem. Én pedig, aki soha nem voltam se vegyész, se rocksztár, ritkán éreztem magam annyira menőnek,
mint akkor, amikor először kotyvasztottam a borsuli laborjában. Kotyvasztottam... lám, így tűnik el a varázs, a zsenialitás. Egy nem annyira profi szóhasználattal. Na ezért nem lettem se
vegyész, se rocksztár.
Október vége volt. Egy nap sem telt el azóta, hogy megérkeztem Magyarországra, és máris menni kellett az iskolába. A többiek már túlvoltak az ismerkedésen, lenyomtak pár órát, én később csatlakoztam. Nekem az első órám labor volt; egyébként a többieknek is ez volt az első alkalom a laborban, legalább ebben nem voltam kakukktojás. Online tartottam a kapcsolatot pár osztálytárssal, Árpi például rengeteget segített, amikor én még
Németországban voltam, ők meg már az iskolában. Elküldte a jegyzeteit, és beszámolt arról, mit tanultak. Örök hálám azóta is üldöz, fiam. Árpi két barátjával, Andrissal és Bélával járt
suliba, én pedig kaptam az alkalmon, és közéjük vágódtam. Kellett egy nő a csapatba – áltattam magam. Nem tudom, ők hogy voltak vele, de a barátságuk, az, hogy befogadtak, és
végig együtt lógtunk, nagyon sokat segített nekem.
Csodák csodájára könnyen megtaláltam az iskolát. Elsőként érkeztem, az ajtó is zárva volt még. Nem csoda, hisz a szokásos eltévedést, ami ezúttal elmaradt, beleszámoltam az időbe, és
már két órával a tanítás kezdete előtt elindultam Zuglóból Budafokra. Az iskola előtt fotóztam, legyen bizonyítéka annak, hogy szakmunkás lesz belőlem.
A labor tanárnő bemutatkozással kezdte az órát, mindenkinek el kellett mondania, hogy miért van ott. Csodálatos kérdés – gondoltam.
– Én őszinte leszek: egyelőre fogalmam sincs, hogy miért vagyok itt – jelentettem ki egy elsőst megszégyenítő rácsodálkozással. – Késztetést éreztem arra, hogy belevágjak, de nincs konkrét célom. Nincs borászatom, ahová kellene a papír, se birtokom, a borokhoz nem értek, szinte semmit sem tudok róluk. Szóval nem tudom, mit keresek itt.
Mindenki nézett, én is magamat néztem volna, ha lett volna egy tükör, helyette a bekötözött ujjamat bámultam. Na igen, ez egy másik szépítése a dolognak, hogy törött ujjal kezdtem a
magyarországi életemet meg a borászsulit. Történt ugyanis két héttel korábban, hogy Joy, a kiskutyám, aki egyébként a maga harminc kilójával nem éppen egy öleb, elszabadult és
eszeveszetten rohangált a parkban. Én minden eszközt bevetettem, hogy megfogjam, de természetesen semmi nem használt, a csokiboszorkányom tovább nyargalt jobbra, balra,
amerre a buksiban lapuló neuronok éppen diktálták. Az egyik ilyen „rohanok, csak rohanok” akció során próbáltam futás közben elkapni. Velem szemben loholt, a terve tutira az volt,
hogy előttem három centivel irányt váltson, amikor bumm, visszatörte az ujjam.
Az egy másik történet, hogy a kórházban mennyire röhögtek, amikor elmeséltem, mi történt az ujjammal. Mint ahogy az is „vagány” (értsd: teljes elmebaj), hogy Németország északi
pereméről, a semmi közepéről Magyarországra költöztem, ráadásul félig rokkantan. A félkezes cipekedésnél csak egy dolgot szeretek jobban: amikor a maradék ép kézzel
egyensúlyozott doboz vagy szatyor a földre zuhan, és a tartalma, mint egy látványos lassított felvétel, szétterül a lábam előtt. Na, az az igazi borász-zen pillanat!
Részlet a Mesélő borok kötetből
Ha szeretnéd, hogy a te neved is benne legyen a könyvben, légy a támogatóm. Nézz szét a csomagok között és gyere, írjuk együtt a Borkuckó történetét!
https://www.donably.com/meselo-borok
