21/04/2026
A csapból is az folyik, hogy a nehéz történések és érzelmek feldolgozásának kulcsa az, ha megtanulunk együtt lenni velük, megengedjük, hogy érezzük őket, és hagyjuk áramolni. Bár elsőre egyszerűnek tűnik, valójában borzasztóan nehéz egy olyan világban, amely gyakran érvényteleníti a megéléseinket. Onnantól kezdve, hogy a totyogó elesik, és azt mondjuk neki: "Semmi baj," folytatva azzal, amikor a kiskamasz megosztja velünk a szorongását, mi pedig elintézzük annyival: "Ez nem is igazi probléma," egészen odáig, amikor egy felnőtt gyermek arról beszél, mennyire szenved a gyerekkora miatt, és azt a választ kapja: "Mi mindent megtettünk." Az élet lassan azt tanítja, hogy ha nem színezzük rózsaszínre a gyerekkorunk vérfoltjait, ha nem idealizálunk és tagadunk úgy, mint az előttünk járó generációk, akiknek nem volt más megküzdési stratégiájuk, akkor hálátlanok vagyunk. Mintha azzal, hogy elismerjük a fájdalmunkat, azt is bizonyítanánk, hogy nem szeretjük a felmenőinket.
Pedig lehet valakit szeretni úgy, hogy közben elfogadjuk: bár mindent megtett, amit tudott, mégis sérülést okozott nekünk. Lehet valakit szeretni, és közben helyet adni a saját negatív érzéseinknek, még akkor is, ha azok nem illenek az ő narratívájába. Lehet valakit szeretni, miközben dühösek vagyunk rá azért, ami történt. Lehet valakit szeretni, érteni, miért olyan, amilyen, miért úgy döntött vagy cselekedett, ahogy, és mindeközben hitelt adni a saját megélésünknek, érzéseinknek, fájdalmunknak.
Mert gyógyulni így lehet. Igen, ők is sebzettek voltak. Nem volt divat az önismeret és a lelki egészség. Igen, elképesztően nehéz körülmények között éltek, ridegség, keménység, fenyegetettség vette őket körül, és mégis sokkal többet adtak tovább a következő generációknak, mint amit valaha kaptak. Ez óriási emberi növekedés. De mindezek mellett is oda kell állnunk a saját megéléseink, hiányaink és fájdalmaink mellé, a kisgyermek mellé, akik egykor voltunk, és a felnőtt mellé, akivé váltunk. Mert ha mi nem adunk teret a saját érzelmeinknek, akkor senki más nem fog. És ha nem adunk teret, sosem találunk vissza igazán önmagunkhoz.
