07/07/2026
Három méter. Ennyi választja el egymástól az ország egyik legnagyobb élelmiszeripari beruházását és az ország egyik legismertebb biokertjét — Szentesen, ahol élek.
Az elmúlt héten országos üggyé vált a Helóta Biokert története.
Ez a történet nem a gyárról szól, és nem is a kertről. Hanem arról, mi történik, ha a felek túl későn, túl kevés információval és túl sok feltételezéssel kezdenek beszélgetni egymással.
Szabó Csaba, a kertész pletykából értesült arról, mi épül a szomszédjában. Az ígéretek — csereföld, támogatás — jó szándékúak voltak, de nem álltak össze végrehajtható megállapodássá. Közben mindkét oldal a saját logikája szerint cselekedett racionálisan, és a végeredmény mégis mindenkinek rossz: a kert veszélyben, a beruházás reputációs kárt szenved, a város megosztott.
Még nincs vége a történetnek. A felek nyitottságot kommunikálnak, a közösség pedig mozgásba lendült. Azt kívánom Szentesnek, hogy ez az ügy ne példázat legyen arról, hogyan veszik el két érték egymás mellett — hanem arról, hogy kellő alázattal még a legkésőbbi pillanatban is lehet közös megoldást találni.
Csaba nem ítélkezni, vádólni és legkevésbé feladni akar, hanem újrakezdeni: új helyen, a saját, évtizedek alatt felépített termőföldjével. Erre indult közösségi gyűjtés, amit írók, művészek és több ezer vásárló támogat. Én is közéjük tartozom — nem azért, mert oldalt választottam, hanem mert azt szeretném, hogy tíz év múlva is legyen hova mennem paradicsomért.
Ha neked is fontos, hogy legyenek még ilyen kertek: nézz utána a Helóta Biokert gyűjtésének, oszd meg a történetet, vagy egyszerűen — ha arra jársz — vegyél tőle paradicsomot. Idén nyáron még lehet.
