21/10/2026
Tegnap az ICF Hungary konferenciáján voltam, amely idén “A coaching hatása, belülről kifelé” címet viselte.
Több okból szeretem a szakmai rendezvényeket. Egyrészt kiemelnek a napi darálóból, másrészt teret adnak eltérő szemszögből gondolkodni, beszélgetésekbe csöppenni, sürögni-forogni.
Ahogy sétáltam a rendezvényre, egy gondolat egyre hangosodott bennem.
Coachként, segítő szakemberként állandóan emberek vesznek körül. Mégis ez valahogy nagyon magányos tud lenni. Talán ahhoz a magányhoz tudnám hasonlítani, amit vezetőként tapasztaltam annak idején.
Egy beosztottaddal sem osztod meg az életed úgy, mint amikor még csak kollégák voltatok. Az ügyfeleimnek sem ecsetelem, milyen küzdelmeim vannak a házfelújítással, a kutyáimmal vagy éppen az éjszakai álmatlan agyalással.
Számomra ez a konferencia most leginkább a támogató kapcsolatokat adta. Rengeteg baráttal, ismerőssel - és új ismerőssel - tudtam kapcsolódni, beszélgetni és töltődni. Az inspiráló előadások csak hab volt a tortán. És jófajta torta volt. :)
Elfáradtam a nap végére.
Azt a gondolatot hoztam magammal, hogy talán csinálhattam volna ez idő alatt valami hatékonyabbat, valami „eredményesebbet", de ooolyan jóóóó érzés volt megengedni magamnak egy napot, amit az élvezet és a saját igényeim vezettek, nem a tervek és az eredmények.
A vezetői lét egyik legnagyobb kihívása az idővel való gazdálkodás. Ilyenkor könnyebb automatikusan előre venni a fontosat, a sürgőset, az eredményeset, és lemondani azokról, amik látszólag „csak” nekünk fontosak.
Pedig hosszú távon pont ezek támogatják a fenntartható működést és a mentális jóllétet. (És hogy emberből ne váljunk sárkánnyá. 🐲)
Úgyhogy, bár furcsa az én számból/tollamból/klaviatúrámból: néha a nem annyira fontos a legfontosabb.