26/08/2020
Augusztus
Litánia után az ember kimegy a szőlőbe; ez természetes. Az is kimegy, aki ott sem volt a litánián és mégis úgy mondja, hogy: létánya után kimentem a szőlőbe: ez pedig enyhe csalás. De kimenni mindenképpen kimegy. Köztudomású ugyanis, hogy gondolkodni csak a szőlőben lehet, az öreg diófa alatt, az almaszagú, pókhálós szobácskában -azaz, ne kerülgessük a szót -a pincében. A pince ugyanis csendes és homályos, a szag kellemetes, a világ messze van és a gondok ide alig merészkednek, mert haláluk a csap csikordulása, míg más indulatok jól érzik magukat, sőt szaporodnak is.
Egyszóval: kimegy az ember. Viszi a kis fonott korsót, hogy az se epedjen szegény, viszi a tarisznyáját, kenyeret, szalonnát benne és a zöldpaprikát a hegyesből, mert ha már paprika, hát íze is legyen; és viszi a gondolatok palántáját, melyet öntözni kell szintén. Azért palánta.
És ballag az ember, mert mér' siessen. Vasárnap van ugyebár, erősen délután és a pince nem szalad el, hanem vár, komótosan, mint aki biztos a dolgában.
A levegőben nyár végi , fűszeres illatok ténferegnek, a nap már a tőkék alját süti, hogy szelídüljön az alsó fürtök haragos zöld tekintete, a darazsak egy-egy érettebb szemet már körülhegedülnek, mielőtt csapra vernék.
Szél nincs, de egy ilyen augusztusi délutánon szél nem is lehetséges. Ha látható lenne, mindenki látná, hogy ott alszik a sövény mellett kezét -lábát szétvetve. Mindenki látná és nevetné és ezért nem látható.
A kulcs a zsúptetőben tartózkodik, és az a tulajdonsága, hogy rozsdás és nagy, és nem mindig található azonnal, mert ki a fene emlékszik vissza, hogy a zsúptető melyik részébe szúrta az ember? Sötét volt már akkor, meg késő is. Ez igaz. Az asszony a tanú rá, aki csak az órára nézett, és nem mondott semmit…
A kulccsal tehát nem siet az ember, mert a kulcs ősrégi szerszám, és meg kell hallgatni motoszkálását a zárban, amíg nyelvére veszi a tolókát, és csattan olyat, mint egy pisztolylövés. Ez szép, és ebben emlékek vannak.
Aztán kitárul az ajtó fél karja, és úgy is marad, mert erre tévedhet valaki, aki beszól, hogy: te vagy itt Jancsi? Ámbár ki más lehetne, s akkor kellemes diskurálás kezdődik; de meg nyitva marad azért is, hogy besüssön a nap, s az árva dongó kirepülhessen, mert már szétverte a fejét az ablakon, nem találván a lyukat, ahol bejött.
A dongó tehát kizúdult a délutánba, és Jancsi, azaz közelebbről a Pillés Domonkos Jancsi, a dongó után – igen – betette az ajtót! Jancsi tehát a külső világ számára nem volt otthon. Nem. És se szó, se beszéd, azonmód tarisznyástól ment le a pincébe. Furcsa. Aztán sercent a gyújtó, kapkodott a kis láng a gyertyán, csikordult a csap, és Jancsi háromszor eresztette tele a poharat, mielőtt leült volna, és mielőtt szétvetette volna a méreg. A három pohár hűvös ital azonban egykettőre rendet teremtett az összevissza vágtató gondolatok között, innét állítva a dühöseket, amonnan a szelídeket, melyek véznák voltak, és éppen csak, hogy voltak.
A tarisznyát csak ezek után kanyarintotta ki nyakából, és leülvén a kis székre, azt mondta, hogy:
– Ez nagy csúfság, ez nagy…
És újra ivott, amitől a szelíd gondolatok elenyésztek, mint ködben a füst, míg a bosszúállók kinőttek, mint fagyos éjszakából a nyárfák. És nőttek, egyre nőttek, mintha Jancsi az élet vizével öntözte volna őket, holott rizlinggel öntözte, igaz a háromévesből, amit számításba kell venni.
Ezenkívül Jancsinak az oldala is fájt meg a térde is. Ezt a fájdalmat egy Julcsa nevű tehén okozta, aki Jancsit ma reggel rúgta fel másodszor, és fújt, és a fejét is rázta, jelezve, hogy öklel is, ha kell…
Ezt a Julcsa nevű tehenet pedig Jancsi Káposztás Kis Illéstől vette, aki komája volt pedig, és egy árva szóval nem említette, hogy a tehénnek ilyen erkölcse volt.
– Komája a kutyának – köpött Jancsi, és tovább öntözte a nyárfákat.
– Azt akarta, hogy csúfságba essek…, de megállj, Illés! Én majd visszarúglak, én aztán vissza.
Ezenközben szépen ballagott az idő. Ami volt, az elmúlt, s ami jött, csodálatos bátorságot hozott, és ijesztő terveket. Odakint már feljöttek a csillagok, és szerencsésen nem látták, hogy az ember taplót szerel egy kis bádogskatulyába, de csak a sarkába, míg a skatulya többi részében gyufaszálak vannak, melyek alkalmas időben lángra lobbanhatnak, ott, ahol kell.
Mondom, a csillagok nem láttak semmit – mert talán lepottyantak volna ijedtükben; igaz, Jancsi se látta a csillagokat.
Pedig szépen csillogtak az égen, és nézték a földet, hol elültek már a darazsak, álmosan suttogtak a fák, és a gyepű alól előbújt a szél, és lengve fürdött a kakukkfű éjszakai illatában. Jött-ment a szél, kicsit még álmosan és tapogatózva. Nekiment az öreg falaknak, fáknak és bokroknak, és nekiment az ősöreg keresztnek is, aki megingott, és mert száz éve állt már ott, és ennek is elérkezett az ideje, rettenetes dobbanással zuhant a földre. A szél megszeppent, elloholt, és halálos csend lett egyszerre.
– Mi volt ez? – ugrott fel Jancsi, mert mintha a föld indult volna meg. – Mi volt ez?
A bosszú nyárfái megreszkettek, Jancsi pedig kibotorkált az éjszakába. Csak a csend. Semmi. Állt egy darabig, homloka meghűsölt, és amikor látni kezdett, egyszerre meglátta.
– A köröszt!
Odament, körüljárta és megtapogatta a köveket. Aztán csak állt. Nézett az égre, nézett a földre, és egyedül érezte magát nagyon. Valakihez szólni kellett volna, de mivel nem volt senki, visszament a pincébe, és az ajtót szélesre tárta, mert hátha jön valaki… De nem jött senki, csak a csendes éjszaka folyt le a lépcsőkön, s az éjszakának most olyan illata volt, mint a régi virágoknak ott a kőkereszt párkányán.
A skatulyából ezek után kivette a taplót, feltette a gerendára, a gyertyát elfújta, és meg-megállva botjával a földet ütögetve elballagott hazafelé.
*
Szép, nagy éjszaka volt! Puha békesség álmodott a tőkék között, és az őszibogár panaszos zengését a fák csúcsáról hallgatták a csillagok.
(1951)
**
Megjelent az Új Emberben, 1951. augusztus 19-én.
Tartalmazzák a Harangszó (1975) és a Tűz mellett (2006) c. kötetek.
Ezeken kívül Vasárnap délután címmel megtalálható a Búcsú (1979), a Vasárnap délután (1991) és az Éjféli harangszó (2017) c. kötetekben.
