25/09/2024
Hajlamos vagyok még mindig magamból kiindulni, pedig már nagyon figyelek arra, hogy ne tegyem.
A legutóbb 2 hete futottam bele a saját hibámba.
Tartottam egy kóstoló tréninget, ahol egy komplex képet szerettem volna átadni a résztvevőknek arról, hogy mi mindent érdemes végig gondolni önmagukkal és az életükkel kapcsolatosan, hogy egy boldogabb életet tudjanak teremteni maguknak.
A kiinduló pontnál követtem el az első hibát: komplexen gondolkodtam. Személy szerint a bonyolult dolgokat nem szeretem, a komplexeket viszont igen. Rá kellett jönnöm azonban, hogy ami nekem komplex, az másnak bonyolult. Nem azért, mert én annyival okosabb lennék, mint mások, hanem azért, mert már hosszú évek óta foglalkozom önfejlesztéssel, ezért rengeteg értékes könyv elolvasásán vagyok túl, amiken nem csak átfutottam, hanem el is gondolkodtam, gyakoroltam és beépítettem a napi működésembe. Életem jelentős részében jellemző rám az önreflexió, elemzem magam és az életem, az érzéseimet, a gondolatvilágomat, a viselkedésemet, hozzáállásomat önmagamhoz és a világhoz. Aki pedig addig, amíg be nem ült hozzám egy konzultációra, coachingra, tréningre, workshopra stb, nem foglalkozott soha önmagával ilyen mélységekben, vagy csak nagyon keveset.
Az első hibám tehát ott volt, hogy túl sok összefüggést akartam megmutatni, egyből olyan mélyre mentem, ami nekem oké, a többieknek viszont túl nagy ugrás volt a jelenükhöz képest.
A második hiba az volt, és megint amiatt, mert nem tudtam elvonatkoztatni önmagamtól, hogy én azt szeretem, ha az agyi kapacitásom le van terhelve, tehát egy téma kapcsán sok feldolgozandó információt kapok, házi feladatokkal, amikkel otthon elindulhatok beépíteni az életembe a megtanultakat. Stréber voltam, vagyok, és leszek is. Ez van, elfogadtam így önmagamat. Megint csak rá kellett jönnöm, hogy másoknak elég fele vagy negyedannyi információ, és ha lehet, akkor ne legyen házi feladat, vagy csak nagyon kevés. Senki ne vegye ezt a gondolatomat címkézésnek, se nem jó vagy rossz ez a különbség köztem és mások között, egyszerűen arról szól a dolog, hogy nem vagyunk egyformák.
A harmadik hibám az volt, hogy a saját őszinteségemből indultam ki. Ha nekem nem oké valami, akkor most már kifejezem (nem volt mindig így), főleg akkor, ha kifejezetten visszajelzést kérnek tőlem. Amikor a kóstoló tréning végén én is megkértem a visszajelzést, csupa klassz dolgot mondtak, hogy mit adott nekik a program. Amikor pedig írásban, névtelenül kellett értékelni azt a 90 percet és engem, akkor megdöbbenésemre homlok egyenest mást írtak le. Nem a visszajelzésekkel volt bajom, mert mindegyiket el tudtam tenni a megfelelő polcra és levontam a következtéseimet, a fejlődési irányvonalakat, hanem az a felismerés ütött szíven, hogy az emberek nem őszinték. (Tudom, ez most általánosítás, mindenki értse, ahogy szeretné. Tudom, hogy nem minden emberre igaz, a nagy többségre viszont sajnos igen.)
Mindebből azt látom, hogy van dolgom még magammal, és azt is, hogy szükség van a munkámra, arra, amit adni tudok az embereknek tudásban, önismeretben, értékrendben, hogy végre rádöbbenjenek, hogy lehet jobban, bátrabban, őszintén élni.
Nem vagyok én se tökéletes, van még mit tanulnom, van még hova fejlődnöm. Mindezzel tisztában vagyok. Azt is látom azonban, hogy előrébb járok az úton sok emberhez képest, és éppen ezért tudok adni, és megmutatni azt, hogy szerintem merre érdemes haladni.
