28/05/2026
Még sosem jártam zsinagógában, de a Szegedi Borfesztivál-Szeged Napja Ünnepségsorozat erre egy remek alkalmat adott.
A bejáratnál felhívták a figyelmemet egy kiállításra. Alapvetően az épületről szerettem volna írni, de amit abban a kis teremben láttam, az mélyen megérintett. Pedig „csak” egy plakátkiállításról volt szó.
A II. világháború idejéből származó rendeletek, felhívások és hirdetmények reprodukciói lógtak a falakon. Ahogy olvastam őket, egyre nyomasztóbb lett a hangulatom. Olyan érzésem volt, mintha egy időgéppel visszakerültem volna ebbe a sötét korszakba.
Elképzeltem, ahogy állok egy utcán, szemlélődöm, és egy plakátragasztó éppen bemártja a pemzlijét a csirizes vödörbe. Aztán felragaszt egy újabb hirdetményt a ház falára. A plakát először még csillog a ragasztótól, aztán lassan egyre fátyolosabbá válik a felülete. Bajlósan fátyolossá.
Az arra sétálók közül néhányan csak fél szemmel néznek rá. Tudják, hogy nem nekik szól. Elfordulnak és szó nélkül továbbmennek.
Aztán jön egy anya két gyerekkel.
A cipőiken látszik, hogy szebb napokat is megéltek már, de mostanra belepte őket az utca pora. Az anyjuk ezt pontosan tudja, de már nem szól érte.
Nehéz hetek vannak mögöttük. A lakásukat nemrég elvették, most egy másik családdal osztoznak egy földszinti szobán. A környék idegen, az iskola messze van, az utcán sétálók tekintete pedig megváltozott körülöttük.
Néha még föl-föl rebben bennük a régi szatócsbolt emléke, ahol iskola után az apjuk egy-egy aprósággal várta őket. Egy cukorka, egy mosoly és egy félig szigorú intelem:
„Erről anyátoknak egy szót se, mars haza, tanulni!”
De a bolt sincs már meg.
Az apjuk pár héttel korábban még megpróbálta megtartani. Szépen felöltözve ment be a hivatalba, előtte otthon gyakorolta a mondatait a feleségével, mintha egy színdarabra készülne. A gyerekek a résnyire nyitott ajtón át figyelték őket.
Arra már csak hangfoszlányokként emlékeznek, hogy később, mikor hazaért, a konyhából sírás hallatszott át. A csukott ajtón keresztül kiszüremlett a kétségbeesés keserűsége.
Aztán egy éjszaka kemény lépések puffanására ébredtek. Néhány kiabáló hang, majd metsző csend ült a lakásra. A kisfiú megnézte az órát. Hajnali 3 óra 24 volt.
Nehezen aludtak vissza. Kellett hozzá anya megnyugtató simogatása, és a sötétben szerencsére nem látták kisírt szemét.
Várták a reggelt, és hogy apa elkészítse a szegényes reggelit és váltsanak pár szót iskola előtt.
A meleg kakaót már rég elfelejtették, pedig az apjuk korábban mindig azzal várta őket.
Azonban reggel az apjuk nem volt otthon.
És azóta sem, soha.
A gyerekek továbbra is olvassák az utcák falaira ragasztott plakátokat, de nem értik pontosan, mi történik körülöttük. Túl sok az információ, az édesanyjuk magyarázata pedig egyre zavarosabb.
Csak azt érzik, hogy valami lassan és megállíthatatlanul változik meg körülöttük.
Ilyenkor néha összebújnak és átölelik egymást.
Mostanában egyre gyakrabban…
