20/07/2026
Képről képre – Mágikus realizmus
Az első világháborút követő nyugodtabb évtizedek egyik új képzőművészeti jelensége volt az a klasszikus, realista hagyományon alapuló látásmód, amelyet a németek Neue Sachlichkeitnek, az angolok és amerikaiak New Objectivitynek neveztek. A magyar szaknyelvben már az 1920-as évektől kezdve egymás mellett élt az eredeti német kifejezés, valamint az „új tárgyiasság”, illetve az „új tárgyilagosság” fogalma is. A stílus szürreális elemekkel átjárt változatát „mágikus realizmus”-nak, illetve az olasz szakirodalomban „metafizikus festészet”-nek is nevezzük. Ezt a fajta tárgyilagos művészetet sokszor hidegnek, ridegnek, szenvedélymentesnek érezhetjük, mivel nagyon erős benne a geometrikus szerkesztettség igénye, a rajzosság, a vonalak, kontúrok hangsúlya, a drámai fényhatások és erős színkontrasztok hiánya és az ábrázolás bizonyos fokú sterilitása.
Amíg a század eleji avantgárdban mindig volt egy utópisztikus vonás, vagyis a jövőre irányuló idealisztikus törekvés; a világ és a társadalom jobbá tételének programja, kiegészülve a művészet tudományos megalapozottságának programjával, addig az új tárgyilagosság legfontosabb vonása abban ragadható meg, hogy nagyon erősen kötődött a valósághoz, pontosabban a tárgyi, fotószerűen is megragadható valósághoz. Az avantgárd a mozgást, a dinamikát képviselte, a tárgyilagos szemlélet pedig a stabilitást és a nyugalmat. Az avantgárd csendéleteken minden gyümölcs olyan, mint egy gránát, amely bármikor felrobbanhat, a tárgyilagosság világában a tárgyak kemény és kimozdíthatatlan dolgokként jelennek meg. Ám amiben mindkét fő szemléletmód azonos volt, az a generációs meghatározottság. Az 1900 körül megszülető avantgárdot is az akkori fiatalok képviselték, s az új tárgyilagosság mesterei is ők voltak, vagyis az új fiatalok, az 1900-as évek elejének szülöttei.
Ennek a nemzedéknek volt az egyik s mind ez idáig kellően nem értékelt nagy művésze Kontuly Béla (1904–1983). Kontuly szülővárosában, Miskolcon, illetve Kassán végezte iskolai tanulmányait. A kassai zeneiskolában hegedűszakra is járt, itt volt osztálytársa, és lett örök barátja Zathureczky Ede, a későbbi világhírű hegedűművész. Művészeti tanulmányait Prágában és Budapesten végezte. Kontuly – Aba-Novák Vilmossal, Szőnyi Istvánnal s másokkal együtt – tagja volt a római magyar akadémia 1928-tól induló első művészösztöndíjas évfolyamának. Ez a nemzedék formálta meg a később római iskola néven ismertté vált művészcsoportot. Ők teremtettek a két világháború közötti Magyarországon egy újfajta állami művészetet, ők újították meg az egyházművészetet s ők képviseltek egy másfajta modernizmust az avantgárd gyökerű modernizmushoz képest. Mindebből Kontuly Béla is kivette a részét: számos templomot, középületet dekorált freskóival, s az állami megrendelések elapadásával az 1950-es évektől kezdve a csekély egyházi megbízások mellett japán exportra festett tetszetős csendéletekből tartotta fenn magát.
Kontuly tájképei, városképei leginkább a „mágikus” jelzővel írhatók le. A házak mint egy díszletváros színes dobozkái jelennek meg képein. Precízen, szépen formált falak, tetők, ablaknyílások, kis színes motívumok teszik izgalmassá a látványt, s szinte valamennyi képén látunk valami különös rajzolatú formát, amelyet leginkább a festő szeszélyének jeleként olvashatunk. Az „Olasz táj”-on ilyen vidám kis motívumok a középen álló házhoz futó színes lépcsők, melyeknek építészeti kapcsolódása a házhoz nem is egészen világos. Inkább a képet gazdagító, önálló életet élő lépcsőszerű formákról beszélhetnénk. Olyasféle zenei ritmust keltenek ezek a formák, mint az előtérben száradó ruhák változatos foltjai. Kontulynak különös érzéke volt ahhoz, hogy a jelentéktelennek látszó dolgok titkos és gazdag életét megmutassa. Itáliai képein a valóság az álmok fura, színes köntösében jelenik meg.
A festmény augusztus 23-ig tekinthető meg a Magyar Nemzeti Galéria „Dolce vita” című kiállításán számtalan, az elmúlt két évszázad során létrejött, szebbnél szebb Itália-ihlette alkotás társaságában.
kép:
Kontuly Béla: Olasz táj, 1935
olaj, vászon, 70,7 × 100,5 cm
Magyar Nemzeti Galéria
szöveg: Bellák Gábor
