07/06/2026
Harminc éve, 1996-ban léptünk ki a pozsonyi Tánckonzervatórium kapuján. Nyolc évvel korábban, 1988-ban, tízéves gyermekként harmincegyen kezdtük meg közös utunkat, és végül tizenhárman fejeztük be sikeresen a táncművészeti képzést. Akkor azzal a küldetéssel indultunk tovább, hogy a világ különböző nemzeti színházainak színpadain gazdagítsuk a közönséget művészetünkkel.
Az élet azonban sokunk számára olyan utakat is tartogatott, amelyeket akkor még elképzelni sem tudtunk. Harminc év alatt lett közöttünk ügyvéd, pedagógus, gyógypedagógus és nevelő, egészségügyi nővér, vállalkozó, pszichológus, lelkész és terapeuta. És igen, van köztünk olyan is, aki a nemzetközi művészvilág elismert, világhírű alakjává vált.
A tánc, a mozgás és a zene máig az életem szerves része maradt. Számomra azonban mindez sohasem csupán a test mozdulatairól szólt, hanem a lélek mélységeiről is. Bár harminc évvel ezelőtt eltávolodtam a professzionális táncművészet világától, annál mélyebben fedeztem fel a lélek táncát – a hit útján, a segítő kapcsolatokban és a terápiás munkában. Meggyőződésemmé vált, hogy az igazi művészet nem csupán az önkifejezés, hanem a kapcsolódás művészete: összekötni a földet és a mennyet, a szót és a csendet, a külső és a belső világot, az emberi és az isteni történetet.
Harminc év elteltével úgy örültünk egymásnak, mint az élet ajándékainak és csodáinak. Talán azért, mert az évek során egyre inkább megtanultuk: maga az élet a legnagyobb csoda. És különleges kegyelem, ha ennek a csodának egy darabját azokkal oszthatjuk meg újra, akikkel egykor közösen tettük meg az első lépéseket.
Hálás vagyok nemcsak azokért a pedagógusokért, akik szakmai tudásukkal formáltak bennünket, hanem bátyámért, akit egy ideig követhettem, a szüleimért, akik annak idején elengedtek, hogy kipróbálhassam a szárnyaimat. És hálás vagyok mindazokért, akik azóta is velem szárnyalnak. Mert sohasem egyedül szárnyalok, hanem azokkal együtt, akik hisznek bennem, mellettem állnak, és osztoznak velem e nagy „színpad” örömeiben és kihívásaiban.